2025.07.01.

Először még napszemüveg.
Nyári szerkó, kémlelés.
Merthogy sokan ismernek.
Aztán már normális, főnöki ruha,
de még napszemüveg.
Aztán már az is elmarad.
Megszoktam.
És közben figyelem: más is így alakul.
Vannak visszatérők.

Nyár közepe, az első vendégek már mind tova,
remélem Csopak emlékével.
Mosogatás. Takarítás. Göngyöleg.

Az üvegvisszaváltóval néha meggyűlik a bajom.
Oda vissza, oda vissza.
Pedig rá van írva az a nyavalyás 50 Ft.
De hát sok kevés sokra megy.
Úgyhogy nem hagyom, letuszkolom a torkán.

Hétköznap, reggel 7 óra.
Ilyenkor csak az ingázók
rozzant furgonjaiból másznak elő a munkások.
Nekik nincs mit visszaváltaniuk.
A kicsi, töményes üveg még
nem megy a Repontban.
Csak zsemle és párizsi.

Fordulok, tolatok, majd előre.
Akkor szemembe ötlik egy asszony.
Megviselt, lehet hogy nem öreg. Vagy tán az.
Nem tudni az ilyeneknél.
De húz egy furikot, tele üvegekkel.
Jajj. Elémbe kerül.

Gyors parkolás, kapkodás, nyitás, csukás, zárás.
A zacskó csörög a kezemben.
persze, hogy észreveszi.
Szaporábbra veszi a lépteit.
De felmérem, van tán egy kis előnyöm.
Szorítom a zacskót, észre nem vehetőn kocogok.
Egy, kettő, egy kettő. Csak ne tűnjön fel.

A verseny kialakul. Ő húzza, egyre ügyesebben,
hogy ne potyogjon le semmi,
és meg szaporítom,
de csak annyira lehet, hogy ne csörögjek.
Mint valami lassított célkamera.

Felmérem.
Neki 15, nekem úgy 13 m.
Ezt nem veszthetem el.
Lelépve a pozíciómból,
a társadalmi ranglétrából,
az elegáns ruhámból,
neki látok szaladni.
Ő is húzza, de a kora, a ki tudja milyen
sérelmek az életén és testén, nem engedik.
Tudom, nem fair. De győznöm kellett.

Egy pillanaton múlt.
Már útközben megragadtam egy
dúsított ásványvizes üveget.
és még jobban szaporáztam a lépteim.
A műanyagflakon a kezemben,
nyújtom előre.
Staféta bot.
Magamnak.

Győztem.

Nem tudta.
Ahogy te sem, kedves olvasó.
Ha nincs utánam senki,
vásárolok belőlük.

De ha akad mögöttem szomorú,
megviselt, idősödő üveges,
férfi, nő.
Mindegy.
Mindegyik ugyanolyan, összeszorított ajkú,
ráncos, nehéz arcú.
Akkor tudom, mi a teendőm.
Ahogy most is.

Végig várja a sorát. Néha nem nyeli el a gép az üveget,
újra próbálkozom.
Ő megértőn mosolyog.
Hálás szemmel megköszönöm a könyörületességét.

Aztán elnyeli a gép az utolsót is.

És akkor, felveszem a telefont.
Ő biztos nem hallja, hiszen én sem.
nem csörög, de mondom,
hogy igen, azonnal, már indulok is.
És otthagyom a gombot.
amin bármit megnyomhat.
Vásárlási utalvány. Jótékonyság. Készpénz.

A helyébe az elsőt választanám.

És aztán csendben, szégyenkezve a súlyos,
méregzöld és drága üvegek jómódjától,
elkullogok.
Vesztesként.

Néha jó veszteni.