2026.09.24.

Csengőszó.
De már az ebédlőben vagyok, jól láthatón.
Két másodperc és ömlik a tömeg.
Mindennapi csodáink...

Jön be egy jókora végzős.
Már előzne, de valaki megrángatja az ingét,
majd  felémbiccent.
Amaz felméri a helyzetet.
Összevillan a tekintetünk.
Utálkozó tekintet vs. mosolygó tekintet.
Ma nincs beelőzés, gyors kaja.
Majd holnap - mondja magában 
és fordul is ki arra, amerről jött.
Csak tessék - mondok magamban,
és mosolyogva elfordulok.
Izgalmas lesz.
Mindennapi párbajaink.

Valaki csak feladja.
Én régóta csinálom.
Már 30 éve.

Járok körbe.
Kiszúrok egy kisebb lényt.
Marokra fogja a kanalat,
turkálja vele az ételt,
a zöld uborkát ide-oda gurítja a tányéron,
hogy hozzáférjen az általa ehetőnek vélthez.

Látom, azt az uborkát ma sem kostólja meg.
Tegnap sem.
Már 12 éve.

Odaállok.
És az uborka?
Rám néz, behúzza a nyakát.
Nem szeretem.
Add nekem.
Meghökken.
Látom, ez a villa tiszta.
Igen, tiszta, tessék, mondja mosolyogva,
de aztán kapcsol,
és szégyenkezve a tányérra fordul,
és tovább turkálja az
elárvult kanállal az ételt.
Felnyársalom az ubit.
Valójában a
kését is használhatám ilyen erővel,
de hát mégsem uborkázunk egy tányérból.
Mellette egy másik látványosan elkezdi
kaszabolni az uborkáját.
A szájába teszi.
És. És nem köpi ki.
Nyel egy nagyot.
Tényleg jó. De még nem próbáltam.

Na, az uborka már elindult.
Remélem holnap sültszalonna lesz.
Mindennapi nevelésünk.