2022.05.31.

Még a legkisebb hetedikesnél is
kisebb voltam, méretben is, korban is;
olyasféle, aki még az édesanyjával
szívesen megy a strandra,
vagy ül mások előtt az ölébe.

De az órát már ismertem.
Tudtam, hogy mennyi a fertály, és
mennyi az ötnegyed óra, és
gond nélkül megoldottam volna
a hetedikes felvételi
idővel kapcsolatos rafinált kérdéseit.

Már kitört a nyár, és jó volt otthon,
a hűvösben lebzselni,
de még jobb volt strandra járni.
Édesanyán el is döntötte, és kiadta az ukászt:
kettőkor megyünk a strandra, és kb. ötre hazajövünk.

Ebben az életkorban az órát
már ismerjük ugyan,
de még gyanútlanok vagyunk.
Úgyhogy szépen bepakoltam,
elmentünk a strandra,
jól éreztük magunkat,
és haza is érkeztünk.
De ott, az ajtó előtt vettem észre
az égbekiáltó igazságtalanságot -
még tíz perc volt ötig.

Mérhetetlen felháborodással
azonnal számon kértem édesanyám -
de még tíz perc van ötig.
Csak rámnézett, mosolygott és azt mondta:
körülbelül.

Nyilván tehetetlen voltam -
méretem és tudásom kevés volt másra,
de valahogy örökre megragadt bennem a felháborodás.
Most már mosolygok rajta, sőt tanultam valamit -
és ez a tudás ragadt meg.

Nézem az egyik osztálytermet -
a táblán kint van: még 10 nap.
És elkezdtem számolni.
Kettőtől ötig: 3 óra strand = 180 perc.
10 percet elloptak tőlem.
Egy tanév 180 nap...

Kedves diákok.
Az a versenyló, mely a cél előtt összeroskad,
csak virslinek való.
Az iskola jó, az iskola öröm.
Ígérem a magam, és a tanárok nevében -
nem lopjuk el az utolsó 10 percet - 10 napot, örömöt.

És ma már a virslit röfiből készítik.
Vagy összeroskadó diákból.