2021.11.15.

Néhány napja, az egyik vacsorán J.I. tanár úr,
- nekem csak Pista bátyám - mesélte el ezt.
Oly annyira kedves és igaz a történet,
hogy egy másik rendtárs szerint
novellát kellene belőle írni.
Talán majd valaki.
De a történet elgondolkodtató.

Nem túl rég J.I tanár úr vendégségben volt.
Öregdiák család, apa, anya, gyerekek.
És a kiskamasz, legkisebb fiú őszinte és
vigasztalhatatlan bánatával
szinte tönkretette az egész vacsorát.
Elveszett a korcsolya,
a szülinapi korcsolya,
és már kereste égen földön, és nem találta,
és újra kereste, és újra nem találta.

A gyerek gyerek volt, szipogott, kínlódott,
nyugtalankodott.
Sós lett az arca,
sós a vacsora is.
Kínos lett a vacsora,
kínos a beszélgetés is.

És akkor J.I. tanár úr,
görnyedten Corvin-lánctól, Széchenyi-díjtól,
de leginkább az élettől,
vacsora helyett nekilátott a kiskamasszal együtt
keresni a korcsolyát.
Szobában, padláson, kamrában, emlékekben és feledésekben.
Föltúrtak mindent újra,
keresték mindenhol, néha vidáman, néha búslakodva,
néha egy reményteli hely után csalódva.
Mindhiába.

Kihűlt a vacsora, kihűlt a beszélgetés,
szomorkásan váltak el.

Mégis másnap, ez az öregdiák,
a menthetetlenül szomorú kiskamasz tehetetlen édesapja,
ez az öregdiák váratlanul felhívta J.I. tanár urat.
Felhívta, és hálásan köszönte meg, hogy a gyermek boldog.

Nem. A korcsolya nem lett meg. A vacsora is kihűlt.
De a fia boldog volt.
Boldog, mert hogy azzal az öreg,
hajlotthátú papbácsival együtt kereshette
az elveszett korcsolyát.
Igen. Az valami nagyon nagy dolog volt.
És a végére neki többet ért,
mint az egész korcsolya.
Az öreg papbácsi, akire így,
keresés alatt, után rátalált.


Mindannyian keresünk.
És észre sem vesszük,
hogy amit-akit keresünk,
az ott segít keresni minket.
Bennünket és Őt magát.
Asztal, szék, ágy, élet alatt.
Nyugtalan a szívünk, míg rá nem találunk.

És most így, érthetetlenül hirtelen,
külön-külön ketten is rátaláltak arra,
akivel együtt kerestek,
akit együtt kerestek.

És most hisszük, boldogok,
és megnyugodott a szívük