2023.10.23.

Nagykáta. A világvége.
Nem. Úgy két köpéssel visszább.
Merthogy van ott egy termálfürdő.
Belső és külső medence.
Lebegek a vízben, a fejem a napfényben.
Gondolkodom. Iskola. Diákok. Tennivalók.

Egyszerre csak potty.
Az arcomba csapódik a víz.
Kinyitom a szemem. Egy labda.
Körülnézek. Sehol senki.
A medence túlsó végében integetnek.
Kelletlenül visszadobom,
majd újra fürdőzöm a vízben és a napfényben.

Aztán jobbról, majd később balról vihorászás.
Aztán újra plötty.
Megint ugyanaz a csapódás az arcomban,
és a kis kék labda.
Már tudom, hova kell,
úgyhogy visszadobom.

Újra a lágy, nyugtató meleg víz, az üdítő napfény.
Aztán vihorászás. Potty. Kinyitom a szemem.
Labda – a távolban várakozó népség.
Fogom, de nem nekik dobom, hanem egy másik csapathoz.

Visítás.
Repül a labda. Oda meg vissza.
A medence egy csapattá válik.

Oda a napfénynek, a meleg víznek, a gondolkodásnak.
Már várom, hogy én kerüljek sorra.
És jön is. Újra kipécéznek.
És jól esik.
Labda, napfény, meleg víz, és ismeretlenek és mégis csapat.

És ez így folytatódik.
Nagykáta. Világvége.
Nem.
A világ közepe.



(Javaslom megfontolásra a trénerek, coach-ok és supervisororoknak - korunk botcsinálta vátesz és haruspexeinek.)