2021.03.10.

Kedves Olvasó!

Próbálom úgy mondani, hogy ne fájjon.
Mert a szó szúrása szelíd,
melynek vakcinája nem hagy
nyomot a karon;
csak magadon;
ha hagyod.

Tehát hogy is volt?
Régen volt, de azért igaz volt.

Emlékszem, amikor még nővérem is, a legidősebb is olyan kicsi volt, hogy a múlt és jövő még neki is egy percig ha tartott - fél perc ide, fél perc oda; amikor még olyan kicsik voltunk, hogy mindahányan, együtt, mind a négyen, elférünk egy kis kereveten; akkor édesapánk, isten tudja milyen indíttatásból, boltba ment, és elhozta nekünk a Napot. Gondosan kicsomagolta, utasítását elolvasta, majd mindnégyünket rendben egymás mellé lepakolt a vörös kis kerevetre, majd valami kis sötét, mókás kis szemüveget húzott a szemünkre, aztán még be is besötétített és elővette az isteni tudást, a LÁMPÁT.

Talán gatyában voltunk, de ha abban sem, nem számít, nem nyitott ránk a gyermekvédelem és egyik oldal sem; mi pedig ott ültünk izgalommal és tátott szájjal néztük a kvarcot, ahogy az rendíthetetlen lámpázott ránk, puha bőrünkre, és jólesőn áztunk a fényben. És barnultunk, sorra mindahányan, és termelődött hófehér, finom bőrünk alatt az a sok kis barna D vitamin, vagy mi; és mi idővel izegtünk-mozogtunk, de nem szóltak ránk, mondván legalább mindenét éri az a csodálatos kvarc, és mi csak ültünk és jó volt egymás pihe-puha bőrét érezni, és jó volt, hogy ott volt a család, békében, együtt barnulva a méteres télben, amikor az a mindent betakaró hó még az ablakokra is rátelepedett, és nemhogy szikrázta volna, de el is nyelte még azt a kevés fényt is, mely a szürke felhőkön átszökött; de mi bent ott csak ültünk csendben, izegve-mozogva, fészkelődve, megadón a mindenható lámpa előtt, ahogy az sugározta ránk a kvarcot, a napot, amiből aztán D vitamin lett vagy mi, és csak ültünk, ültünk és ültünk, és valami megfoghatatlan csoda folytán átragyogott ránk a kvarc, át a fény, a bőrünk alá, egészen a csontvelőkig, és mi csak egyre barnultunk és bámultunk és egyre termelődött bennünk az a varázslatos D vitamin. Még azunk is barna lett, aminek nem lett volna fontos, de kit érdekelt, ha jó volt együtt, édesapa, édesanya és a négy izgő-mozgó proles, és csak jött és jött sugár, és mi csak ültünk és barnultunk a nagy semmittevésben, a jóleső bambulásban, az ártatlan, monoton sugárözönben, amely mégis átvarázsolt bennünket, és csak barnultunk, barnultunk és termelődött a sok kis D vitamin, és semmit sem kellett tennünk, és mégiscsak termelődött a D vitamin és élet.

Ültünk és ültünk, és az a sok kis kvarc belénkszállt, és átalakult. D vitaminná, vagy mivé; talán, talán az Isten tudásává, mely görbe vonalakkal is egyenesen ír, mely a girbe-gurba lábakat is kiegyenesíti - mellyel akkor is tudást és életet teremt, ha mi csak öntudatlan-tétlen növekedünk.

Talán ennyit a múltról.

Most már csak annyit szeretnék mondani, kedves Olvasó, nem sokat, csak annyit: a monitor nem kvarclámpa. Ami abból jön, az csak a tanár szava. És D vitaminná, vagy mivé - mondjuk tudássá - hogy hogy is alakul?
Tudod te azt jól.

És kérlek, ne bizakodj; ha most nem barnulsz, akkor a nyár sem fog barnítani...