2024.09.26.

(A szöveg a gáz-válság előtt jelent meg, de sajnos most különös aktualitást kapott.)

Most, hogy gyanakodva szemlélem a közeljövőt,
vacsora után faggatom Pista bátyám,
milyen volt a háborúban.
Hátha ad valami útmutatást,
hogy kell átvészelni egy hideget,
hogy kell megtanulni együtt élni az élhetetlennel.

Most érkezett haza valami ülésről,
- akadémikusok, Corvin díjasok.
Hogy hogy jutott oda és vissza, nem tudom,
merthogy. Nem is mondom. Lassabban emeli fel a kanalat,
minthogy elér a szobájába.
Pedig már ez utóbbi is mérhetetlen idő.

"Feljöttünk Pestre, és szüleim a testvéremmel elmentek
szállást keresni ismerősöknél. Engem otthagytak a lovaskocsi
tetején az összes értékünkkel - őrnek. Sokan dézsámálták
az ilyeséféle vándorok semmitérő vagyonkáját,
mint amilyen a miénk volt.
Tízegykettő voltam."
(kiszámoltam, tizenkettő - mint egy hetedikes.)
"Én vigyáztam a nevetséges kis vagyonra."
És aztán hogy volt? Tél volt.
Gondoltam, azt mondja majd, hideg volt.
Kérdeztem is.
"Nem értünk rá fázni.
A pincében oroszok is voltak,
a házból lőtték a várat.
Aztán azt mondták, hogyha el kell menniük, agyonlőnek minket.
Édesapánk valahol a háborúban,
a pincében pedig mi, gyerekek és nők.
Úgyhogy vártuk, hogy agyonlőjenek.
De szerencsére nem kellett elmenniük,
így nem lőttek agyon."
És mit ettetek?
"Elloptuk az oroszok ételét, míg ők lőtték a várat."
Nem féltetek?
"Nem, legfeljebb agyonlőnek."
Végülis - mondom magamban -
éhhalál vagy golyó általi -- szabad a választás.
Azt már meg sem kérdeztem, fáztatok-e.

"Aztán"- én tudom, irgalmatlan tél volt akkor - "aztán édesanyám beteg lett.
Elküldtek gyógyszerért.
Apró is voltam és alkonyatkor is indultam, hogy ne lássanak,
de azért lapulnom kellett, agyon ne lőjenek.
A doktor azt mondta, hogy értékes a gyógyszer, vigyázzak magamara
- de én tudtam, hogy édesanyám még értékesebb."
Hogy 'fáztatok-e', már meg sem kérdeztem.

"Aztán megneszeltük, hogy az a híd, az Erzsébet melletti" -
igen, segítem ki, a Szabadság,
"no igen, az, megnyílt.
Nagynehezen elmentünk addig,
hátunkon az összes vagyonunkkal."
Mert hideg volt - mondom.
"Ugyan már" - mondja,
és tudom, amikor így beszél,
nem érti az értetlenséget,
a buta kérdéseket,
hogy ostobákat kérdezek.
"Addigra már az éhségtől alig bírtunk menni."
"De a katonák épp aznapra elfoglalták a hidat.
Továbbmentünk, vagy húsz kilométert, valami gyárhoz.
Ott voltak csónakosok, akik átvittek minket a Dunán."
Aztán folytatja:
"Ott derült ki, hogy az a néhány pengőnk már semmit sem ér.
Volt egy darab szalonnánk. Azért vittek át.
No, azt jó lett volna megenni.
De aztán elérkeztünk Szigetszentmiklósra,
édesanyám ott született.
És ott jártunk iskolába."
Szünetet tart.
"De nem az iskolába, hanem a templomba,
mert az iskolában a németek állomásoztak.
A templom nagy volt"
- már meg sem kérdezem, hogy hideg-e -
"nagy volt, és egymástól távol ültek az osztályok -
és a tanító néha elkiáltotta magát,
és akkor a többi osztály elcsendesült."
Hogy hideg volt-e - már meg sem kérdeztem.

Még mesélt valamit erről-arról,
nem hallom jól.
Ő motyog, én alig hallok.
De egy biztos -
az élet, a gyógyszer, a szalonna
többet ért és többet jelentett,
mint az az értelmezhetetlen,
körülírhatatlan fogalom,
lényegtelen kérdés,
hogy "fáztatok-e Pista bátyám".
Tán annyira bagatell a dolog,
hogy nem is emlékszik rá.

Azért egyet megtanulhatunk.
Az édesanyát gyógyító szer,
a Dunán révészkedő szalonna,
a görög és matematika oktatás a templomban
mérhetetlenül többet ér
bármilyen hideg elleni szernél.

És nemcsak túlélhetünk.
De tudással bármeddig juthatunk.
Lovaskocsi tetejéről akadémiáig.

Hát, ilyesféle dolgokra tanít meg bennünk
mások élete, tapasztalata.